Rész-lett

karácsony

    A szomszédék fia, ez a fazekasinas, ez a sárvarga is jó főszentölte a ~-t - berúgva gyüt haza, mondja Kispéter Veronika. Háromszor térdet hajt, mielőtt a szakajtóba tett búzát, kukoricát, szalmát elhelyezné az asztal alatt, ahogy még az anyjától látta. ~ éjszakáján az angyalok pihennek meg ezen a szalmán, sőt tán maga a Kisjézus is.
    A legény, ha a kalapjába szarik is, legény marad, mondja Stolz Mihály szomorkásan, de a kalapját odaadja a feleségének. Az asszony a szakajtóra teszi, a mosogatóruha mellé. Fejfájást, szúrást lehet majd velük gyógyítani.
    Az esthajnalcsillag már fönn ragyog, Stolz Mihály elmondja az asztali imát. Minden az asztalra van készítve, mert ezt a vacsorát felállás nélkül kell elkölteni. Mézbe mártott fokhagymát nyelnek először, arra jön az olajban főtt bableves. Egy kis idő váltva azt mondja Stolz Mihály:
    Van mán vagy húsz éve, hogy ösmerjük égymást. Igaz-é, Vérkám?
    Micsoda falu az a Bécs? Kispéter Veronika csodálkozik, hogy kerül most szóba a megismerkedés.
    Az ura nem szól: a mákos tészta a kedvence. Hanem amikor kiveszi a szép piros almát a vizeskancsóból, és kétfelé vágja, megint csak rákezdi:
    Látod, mi mán csak mindig kétfelé vághattyuk az almát! A harmadik terítéket nézi, amelyet korán elhalt lánykájuk, Józsa számára helyez minden évben az asztalra az asszony.
    De igazul élünk, és ez a fontos! Nehéz igazán élni, de jó.
    Nem is arrú' van szó, mondja a férfi. Borra' mosakodunk, kóbássza' törű'közünk, de mi haszna? E'gyün az idő mahó'nap.
    Az Isten mindönkive' szabad, mondja Kispéter Veronika. Különben is jobb száz irigy, mint éggy szánó. Apró falatokban nyeli az almát, nehogy a mandulája kínozza majd a jövendő évben. Az idén hevertek az almafák a tanyán, mondja, hogy másra terelje a szót.
    Hát nem sok termött, szent igaz, mondja a férje. Bosszúsan kohácsol, hogy el akarják téríteni a tárgytól.
    Hennye, no! Csak nem akarod fölérni éssze', mit mondok. Örökös kéne, no.
    Kispéter Veronika olyan lesz, mint a meszelt fal.
    Ezt mán éccő' mögbeszéltük. Gyerökér' pézt nem adunk. Sok bolondja van az Úristennek, de én nem vagyok közte.
    Stolz Mihály arcán harag piroslik, hogy ekkora gusztus szorult ebbe az asszonyba, de fékezi magát.
    Nem is arrú' van szó, lelköm. Nagylány lött mán abbul a Juliskábul, igaz-é?
    Igaz.
    Nohát. Az én öcsém András fia is nősű'hetne mán. Idehívnám Abdárul. Itt dógozna mindkettő, azt majd csak összemelegödnének! Értöd mán, Vérkám?
    Az asszony az ételmaradékot, a ~-i morzsát köti épp az abroszba: jó orvosság lesz az még sok mindenre.
    Teremtő vóna, csak Mögváltó lögyön! Mán hónap irhacc az öcsédnek!

Temesi Ferenc: Por A-K, 396-397. oldalak
Magyar Könyvklub, 1986
© Temesi Ferenc, 1986
 

feltaláló

    Nem, nem ő találta fel a számítógépet, a holográfiát (s így mellesleg a lézert is); a helikoptert, a telefonközpontot, a telefonhírmondót, a dinamót, a transzformátort; se a mikrobarázdás lemezt (bár ez hamarosan kimegy a divatból, mint a gyufa), a „telehor” nevű őstelevíziót, a xeroxot, a színes tévét, a műholdas tévéláncot, a kocsit, a torziós ingát, a turbinát, vagy az atom- vagy hidrogénbombát - bár azt is magyar emberek mívelték. (→ teszt) A „Vulkán” takaréktűzhelynek sem ő volt a ~-ja: mert azt meg tudvalévőleg Fejős Ferenc Tündér utcai lakatos mesterkedte össze a milleniumkor.
    Ő csak a magyar autógyártás megalapítója volt, a gáz- és petróleummotor ~-ja, az első magyar robbanómotor készítője, aki Bánki Donáttal közösen feltalálta a porlasztót. Volt honnan tanulnia: Csonka Vince, alsóvárosi kovácsmester és „gépépítő” minden fia inasként kezdte az öreg műhelyében. De hiába lett az inasból élete végén gyáros, a neve elporladt, miként a benzin. Talán mert nem volt olyan kacifántos a keresztneve, mint Bánkinak. Csonka Jánosnak hívták. Nyolcvanhét évesen, 1939-ben halt meg; csak egy világháborút tud igazolni az Úr színe előtt.

Temesi Ferenc: Por A-K, 197. oldal
Magyar Könyvklub, 1986
© Temesi Ferenc, 1986

Pécsen egy egyetemi hallgató megölte egyik társát. Egy másikat életveszélyesen megsebesített, két másikat pedig súlyosan.
    A pécsi ámokfutó huszonhárom éves. Már nem gyerek - de szörnyű tette alapján nem is igen felnőtt. Valahol megállt félúton...
    Egerbaktán, az általános iskolában hat tizennégy év alatti gyerek lefogott egy tízéves kislányt. Letépték a ruháit, földre teperték, majd egy seprű nyelével megerőszakolták. Illetve... Nem is tudom, hogyan lehet ezt leírni. Egy seprű nyelét feldugták a nemi szervébe...

igen

    ~, gondolta azon az estén; már megint azt mondtam, hogy ~; de hisz úgyis olyan ez már, mint egy házasság; igaz, gyerek nem lett, de akkor is; házasság ez: egész nap együtt - délelőtt-délután az egyetemen, vagy náluk, este is náluk, vagy valahol, de vele, Mariettával, mindig; már anyámékat is az ujja köré csavarta; hiába, a kispolgári értelmiség semmire sem vágyik jobban, mint hogy a gyereke nagyporlgári sorba jusson, állapította meg szikáran András.
    Azhelőtt, ha csak egy napig is távol voltunk, már féltékenyen vallattuk egymást (messzire rúgott egy kavicsot), most meg ~-t mondtam erre a három hónapra Franciaországban, szemrebbenés nélkül; sőt még azt is mondtam neki: "Igazán legfőbb ideje, hogy lefeküdj már egy másik hapsival is, nem szeretném, ha később a házmester vagy a postás micsodájáról ábrándoznál; különben is: szűz lányt nem vesz el okos ember; MICSODA NAGYKÉPŰ, OSTOBA SZÖVEG!; Marietta zöld-kék-világosbarna szeme, mint a gyerekkor cirmos üveggolyói a napfényben; hát elveszel, Öcsikém? hát elveszel?, azt nem mondtam; és különben is - és akkor az a celofánpapírba csomagolt szőrszál; mi ez?; hát hogy mindig veled legyen, tudod; amikor nem leszek itt; és akkor az a szégyenlős bársonymosoly; és akkor azt mondja az ember: Jó lesz könyvjelzőnek;
    ~, jó lesz könyvjelzőnek.

Temesi Ferenc: Por A-K, 339-340. oldal
Magyar Könyvklub, 1986
© Temesi Ferenc, 1986

    A falusi templom harangszava olyan a besüppedt viskók között, mint sunyító kiskatonák közt a teli torokból elordított parancsszó.
    Mi utáljuk azt a templomot. Meguntuk és meggyűlöltük. Mert nem kerülhette ki a pillantásunk, előttünk állt: szembe velünk.
    A nyári festésre váró iskola tantermében tanyáztunk. Ha kipillantottunk az ablakon, a templomot láttuk; ha nem néztünk ki, a légypöttyös ablaküvegről tükröződött vissza a képe, az udvarra bevetődött vaskos árnyéka, és ha hátra, a budira mentünk, oda is utánunk leskelődött; hajnalban az agyunkban kongott az első harangozás, éjjel pedig (ha éjszaka vonszolódtunk haza) délcegen őrködött odaát a fekete torony, és órájának világos számlapja kikerekedett szemmel meredt ránk a magasból.

cselló

Én Czékus Gabit szerettem, ő meg a ~-t. Mindez érthető volt. Én még kamasz sem voltam, Czékus Gabi meg vesszőhajlékony fruska, derékig érő szőke hajjal, és olyan mély szemmel, melybe a ~tanárunk is szívesen belemerült volna, ha nem lett volna már túl két infarktuson. Ja, hogy el ne felejtsem: ~-zni sem tudtam. Nem állt rá a kezem. Vagy túlságosan is leszorítottam a húrokat; vagy, ha tanárunk kérésére kilazítottam a csuklómat, úgy remegett a kezem, hogy a hangok fejvesztve menekültek a különben szép, mélybarna színű és hangú hangszerből. Így aztán maradt az, hogy ~órákon meglehetősen közelről nézhettem őt, amint ősz tanárunk nagy gonddal s az esetemben tanúsítottnál jóval mélyebb türelemmel okította e bánatosan szép szavú hangszer titkaira. Mielőtt a második év közepén közös tanárunk végképp eltanácsolt a zenei pályáról, minden alkalommal megvártam Gabit, ő pedig megengedte, hogy hazáig cipeljem a ~-ját. Az Ősz utca végén lakott, és én reméltem, hogy legalább néhányan azt hiszik, együtt járunk. A legszebb lány volt Porlódon egészen tizenkilenc éves koráig, amikor egy rejtélyes betegség következtében fél év alatt elfonnyadt, és ebbe aztán szép csendesen bele is őrült.

Temesi Ferenc: Por A-K, 91-92. oldal
Magyar Könyvklub, 1986
© Temesi Ferenc, 1986

Álmomban csónakon futottam
És kihajoltam
Tizenhat éves voltam
És csónakom fehér vízen szaladt
láttam egy várost a víz alatt.
És láttam erdőt a levegőben
És láttam kísértetet lepedőben.
S távol a kék és tiszta eget
És csillagokat és fellegeket.

És kinyujtottam a körmöm
Ezer méter hosszúra
És karmoltam a felhőt, úgy-e fura?
De én látni akartam
És egy csillagot lekapartam.
De mögötte az ég kiszakadt és szétfolyt
S belőle genny és aludt vér folyt.
S acsarkodva téptem az eget
És éreztem folyni vért, ragadót és meleget.

Ordítva felébredtem
Hát a mellemet martam,
Kiszakítottam, felkapartam
És folyt a vér -

Több, mint amennyit álom,
Több, mint amennyit élet.
Több, mint amennyit egy kis dal megér.

Karinthy Frigyes: Nem mondhatom el senkinek, 24. oldal
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977
© Karinthy Ferenc, 1977