karácsony
A szomszédék fia, ez a fazekasinas, ez a sárvarga is jó főszentölte a ~-t - berúgva gyüt haza, mondja Kispéter Veronika. Háromszor térdet hajt, mielőtt a szakajtóba tett búzát, kukoricát, szalmát elhelyezné az asztal alatt, ahogy még az anyjától látta. ~ éjszakáján az angyalok pihennek meg ezen a szalmán, sőt tán maga a Kisjézus is.
A legény, ha a kalapjába szarik is, legény marad, mondja Stolz Mihály szomorkásan, de a kalapját odaadja a feleségének. Az asszony a szakajtóra teszi, a mosogatóruha mellé. Fejfájást, szúrást lehet majd velük gyógyítani.
Az esthajnalcsillag már fönn ragyog, Stolz Mihály elmondja az asztali imát. Minden az asztalra van készítve, mert ezt a vacsorát felállás nélkül kell elkölteni. Mézbe mártott fokhagymát nyelnek először, arra jön az olajban főtt bableves. Egy kis idő váltva azt mondja Stolz Mihály:
Van mán vagy húsz éve, hogy ösmerjük égymást. Igaz-é, Vérkám?
Micsoda falu az a Bécs? Kispéter Veronika csodálkozik, hogy kerül most szóba a megismerkedés.
Az ura nem szól: a mákos tészta a kedvence. Hanem amikor kiveszi a szép piros almát a vizeskancsóból, és kétfelé vágja, megint csak rákezdi:
Látod, mi mán csak mindig kétfelé vághattyuk az almát! A harmadik terítéket nézi, amelyet korán elhalt lánykájuk, Józsa számára helyez minden évben az asztalra az asszony.
De igazul élünk, és ez a fontos! Nehéz igazán élni, de jó.
Nem is arrú' van szó, mondja a férfi. Borra' mosakodunk, kóbássza' törű'közünk, de mi haszna? E'gyün az idő mahó'nap.
Az Isten mindönkive' szabad, mondja Kispéter Veronika. Különben is jobb száz irigy, mint éggy szánó. Apró falatokban nyeli az almát, nehogy a mandulája kínozza majd a jövendő évben. Az idén hevertek az almafák a tanyán, mondja, hogy másra terelje a szót.
Hát nem sok termött, szent igaz, mondja a férje. Bosszúsan kohácsol, hogy el akarják téríteni a tárgytól.
Hennye, no! Csak nem akarod fölérni éssze', mit mondok. Örökös kéne, no.
Kispéter Veronika olyan lesz, mint a meszelt fal.
Ezt mán éccő' mögbeszéltük. Gyerökér' pézt nem adunk. Sok bolondja van az Úristennek, de én nem vagyok közte.
Stolz Mihály arcán harag piroslik, hogy ekkora gusztus szorult ebbe az asszonyba, de fékezi magát.
Nem is arrú' van szó, lelköm. Nagylány lött mán abbul a Juliskábul, igaz-é?
Igaz.
Nohát. Az én öcsém András fia is nősű'hetne mán. Idehívnám Abdárul. Itt dógozna mindkettő, azt majd csak összemelegödnének! Értöd mán, Vérkám?
Az asszony az ételmaradékot, a ~-i morzsát köti épp az abroszba: jó orvosság lesz az még sok mindenre.
Teremtő vóna, csak Mögváltó lögyön! Mán hónap irhacc az öcsédnek!
Temesi Ferenc: Por A-K, 396-397. oldalak
Magyar Könyvklub, 1986
© Temesi Ferenc, 1986
