A falusi templom harangszava olyan a besüppedt viskók között, mint sunyító kiskatonák közt a teli torokból elordított parancsszó.
Mi utáljuk azt a templomot. Meguntuk és meggyűlöltük. Mert nem kerülhette ki a pillantásunk, előttünk állt: szembe velünk.
A nyári festésre váró iskola tantermében tanyáztunk. Ha kipillantottunk az ablakon, a templomot láttuk; ha nem néztünk ki, a légypöttyös ablaküvegről tükröződött vissza a képe, az udvarra bevetődött vaskos árnyéka, és ha hátra, a budira mentünk, oda is utánunk leskelődött; hajnalban az agyunkban kongott az első harangozás, éjjel pedig (ha éjszaka vonszolódtunk haza) délcegen őrködött odaát a fekete torony, és órájának világos számlapja kikerekedett szemmel meredt ránk a magasból.
Egy hónapja loptuk a napot. Az ellátmányt utánunk küldték, a parancsnokság különben ottfelejtett minket abban a kis faluban. Telehíztuk az egyenruhát. Hét legény felgyülemlett energiája arrább bírná taszítani azt az álszent templomot, úgy éreztük - és szívesen löktük volna el szem elől, mert az áhítat éjjel-nappal úgy püffedt ki belőle, mint a mi elhájasodó bendőnk a nadrágból.
Szomszédunkban - egy tövében már korhadó, de fent még szorosan záró palánkkerítésen túl - a parókia terpeszkedett. Félig leengedett esslingeni redőnyei alól négy ablakkal figyelte állhatatosan a falusiakat. Udvarában az ólak, istállók, fészerek, magtárak üresen ásítoztak; a mi hatóságainknak, a szigorú beszolgáltatási adók parancsára, miért is törte volna magát az egyház?... A szérűskertben szalmahalom feketedett a tavalyi kazal helyén, a szakadt dróthálós, tágas baromfiudvarban csak három tyúk bukdácsolt, szédülten a rengeteg helytől, az üres kutyaólban verebek fészkeltek, arrébb egy szétdőlt hordó dongái között vadzab és napraforgó nőtt. Hátrafelé beláthatatlanul nagy kert húzódott el a mezőkig, tömött tömött lábú szilvafákkal és világos törzsű almákkal teliültetve. Azelőtt nagy étvágyú papok gazdálkodtak itt. Annál bántóbb látvány volt az a gutaütéses bénultság és csöndes pusztulás, ami a parókia körül terjengett. Az egyházi perek, a Mindszenty- és a Grősz-per után voltunk.
De a temetői csöndben odaátról néha különös hangok szűrődtek át: kip-kop-kop és megint kipkopkopkop. A meszelt oszlopos, széles tornácról - ahol egybehányva fonott kerti székek halmozódtak, jelezve, hogy elmúlt az ebéd utáni szieszták és esti szolid kvaterkázások ideje - hallatszott a kopogás, gyors női léptek alatt kongott a kiszáradt téglapadlat.
Mert négy nő is alkott a parókián!
Ezt először csodálkozva, alig titkolt izgalommal, majd dagadó dühvel vettük tudomásul. A pap testvérei - sutyorogták a falusiak; vagy talán a feloszlatott rendek apácái ezek itt a szomszédunkban...? Akárhogyan is, de nők! Négy fekete ruhába bújtatott, karcsú árnyék. Fiatalok, ezt lépteik elárulták. Egészségesek, erről pletykált a fürge kopogás. Magányosak, és talán várnak valamire, ha hihetünk türelmetlen futkosásuknak. De ha nagy ritkán, misére menet megpillantottuk őket, csak surranó, fekete alakokat láttunk, amint átlibbentek a gödrös kocsiúton, és nem a templom tátott főkapuja felé siettek, hanem egy oldalsó, a sekrestyébe vezető, péntos ajtóhoz. Elérhetetlen látomások!
Mintha éhes dizsnókat szakajtóban zörgetett kukoricával vadítanának, olyan mohó izgatottsággal vágyakoztunk nő után. És közben úgy éltünk, akár a szentek. Ha rózsafüzérem lenne - kesergett Szabó, aki rózsás bőrű, mosszú szempillájú, mutatós fiú volt, s a legizgatottabb arcú mindnyájunk között -, azon másznék át a palánkon, akkor talán méltóztatnának észrevenni.
Aztán kiderült, hogy anélkül is felhívta magára a figyelmet.
Már tudtuk, mikor járnak templomba a nők, olyankor az utcán lebzseltünk, lökdösődtünk, nyerítve röhögtünk, bámultuk a parókia zárt kapuját - és ha végre nyílt az ajtó, s kisuhantak rajta a hosszú szoknyák, kamaszosan csettintgettünk utánuk, hogy legalább egy bokát megpillantsunk.
És egyikük váratlanul felénk lesett. Szív alakú arcocskája volt, pisze orra és nagyra nyílt, ájtatos pillantású szeme - az ajka azonban árulkodóan mosolyra biggyent, ahogy Szabóra röppent a tekintete. A másik három nyomban körülfogta a magáról megfeledkezett paráznát, és az utánuk érkező papnak susmutolva, visszatorlódtak a kapun. Csattant a zár, arra ocsúdtunk fel. Hátrarohantunk az udvarba, a szomszéd tornácról még a sietős létek utolsó koppanásait hallhattuk, aztán ingerülten durrant be utánuk a konyhaajtó. Kisvártatva három fekete nő és a pap zárt csoportja egymáshoz bújva, gondterhelt sietséggel osont át a templomba. A pisze sehol. Otthon hagyták. Bezárták. Szobafogság! - zúgtunk felháborodva.
Szabónak ez a reményteljesen indult és kilátástalanná változott kaland teljesen elvette az eszét. Napokig a ház körül rohangált, terveket szőtt a hódításra, szerelmes verset íratott velem, elkezdte a bajszát növeszteni, nyers tojást evett, és a megyei nőszövetséghez készült beadvánnyal fordulni; egyik nap a parókia megostromlására tüzelt minket, másnap pedig lelkigyakorlatra akart jelentkezni a papnál. Állandóan ott lebzselt és ott turbékolt a palánk körül, átleskelt a deszkák résein, s felindultságában úgy odanyomta a pofáját, hogy szálka ment az orrába. Esténlént felmászott a palánk tetejére, szemét meresztgetve a sötétbe. Negyednap üvöltve fordult le a kerítésről - mi odabent kártyáztunk, és ijedtünkben szétpotyogtattuk a lapokat; azt állította, hogy odaát megkoccantották a konyhaajtó üvegét. Valaki jelzett. Felhívta magára a figyelmet. Talán segítséget kért! Csak ő, csak ő lehetett...
Mindnyájunkat mozgósított. Kicipeltük az asztalt, s felmásztunk a tetejére. Lábujjhegyen nyújtózkodva épp hogy átpisloghattunk. Csönd volt a parókián. A holdfényben a tornác oszlopai sötét árnyakkal álltak őrt. Szabót nem tudtuk visszatartani. Megígértük, hogy visszavonulását, adott esetben, biztosítani fogjuk, majd remegő és izzadt kezénél fogva leengedtük a túloldalon. Lélegzet-visszafolytva bámultunk, mint lopakszik át az udvaron.
A faluban kutyák vonítottak. A templomtorony órája figyelmeztetően kattant egyet. De a parókia mozdulatlan maradt.
Szabó a tornácon állt, a konyhaajtó előtt, és az üvegen át a benti feketeséggel nézett farkasszemet. Végre finoman kopogtatott. Csak mintha egy légy verődne az üvegnek. semmi válasz.
Aztán megjelent valaki odabent, és lassan az ajtóhoz lépett. A pap volt, fehér hálóingben. A kezében jókora, fényes acélkereszt, amit alighanem az ágya fölül akasztott le. Rettenetes elszántsággal emelte magasra. Ütni akart? Vagy elűzni az ördögöt?... Támadásra vagy mártíromságra készült?
Szabó hátraszökkent, a sötétben feldöntötte a kerti székek halmazát, nekivágódott a tornác oldalának, és egy űzött kutya nyikkantásával perdült ki az udvarra. Nekirohant a kerítésnek, csak úgy döngött a deszkapalánk, mi pedig - kapaszkodó kaparázsását hallva - lenyúltunk érte, és átrántottuk. Ami pálinkánk volt, aznap este mind megittuk.
Egy egész napba telt, mire Szabó kialudta a részegségét. Akkor fölhajtott egy csajka vizet, beledobbant a csizmába, és futott kifelé dolgát végezni. Rogyadozó lábbal vánszorgott vissza: sírást hall, odaát jajong valaki, őt verik, őt kínozzák, őt büntetik... Szaladtunk az udvarra, de akkora talán már kiszenvedett az áldozat, mi ugyanis hiába hallgatóztunk, csak a lyukas ereszcsatornában sípolt a szél. De meg lehet ezt magyarázni annak, aki hinni akar szerelme kálváriájában?... Fölényünket kikezdte az a letagadhatatlan tény, hogy ezentúl csak három női árnyalakot látunk a parókián. A kis pisze hiányzik. Híre-hamva sincs. Nyomtalanul eltűnt.
Talán belenyugszunk ebbe, nem törődünk tovább vele, ha nincs az a pap. Ha nem olyan, amilyen. Mert lehetett volna gömbölyű és rózsaszínű falusi plébános vagy reszkető fejű, ősz sörtés, tiszteletre méltó kanonok, esetleg egy pergamen arcbőrű és halszemű, éhenkórász vidéki káplán - oda se figyeltünk volna rá. De nem! Az a pap talán egyenest Erdős Renée valamelyik izgatott fantáziájú regényéből lépett ki. Csak irigy gyanakvással nézhettünk rá, mert deli szép ember volt, olyan látványos és asszonyszívet összeszorító jelenség, mint egy tömjénfüstös körmenet és egy lampionos megyei bál együttesen. Öles léptekkel járt, szálas alakján suhogott-sodródott a derékban karcsúsított, lent meg harangosra szabott reverenda. Fekete ruhás termetén markánt fej trónolt: aranysárga haja fiúsan lobogott, de zöld szeme pillantása akár a karvalyé. Kihívó ellenfél, aki mellett nem lehet csak úgy elsompolyogni, ha már egyszer szembekerültünk vele.
Szabó megalázottan tengett-lengett közöttünk. Úgy tettünk, mintha semmi se történt volna, de bárgyú pillanatatunkon átsütött a szégyenteljes vereség; a fiú rózsás bőre egészen kifakult, láttuk, hogy emészti magát, sejtettük, hogy valamiben töri a fejét.
Én azon a szombaton elindultam körülnézni a környéken, hogy hátha találok néhány vállalkozó cigánylányt vagy egy vigasztalásra váró özvegyet, akivel elterelhetnénk borús gondolatainkat. Késő délután caplattam haza, és a sekrestyésbe egyik katonatársamat láttam bemenni. Elképedve utána eredtem. A kitaposott szőnyegen ott üldögélt a leitatott sekrestyés, nyakalta a pálinkát, szent énekeket dudorászva. Az oltárkép előtt, létra tetején nyúlászkodott Szabó, és rögtön megértettem, minek a csodájára szállingóznak ide a fiúk.
Szabó címfestő volt civilben. A hadosztályon is egy ideig a dekorációsoknál lébecolt, de valami ünnepre készülve, a munka lázában olyan ügyetlenül helyezett el két feliratot, hogy Marx képe alá Rákosi neve került és fordítva. A díszünnepségre meghívottak fuldokló-bugyborékoló, visszafolytott nevetésén feldühödve, az amúgy is vértolulásra hajlamos, tokás ezredesünk elordította magát: ki az a barom, aki a szőrt a bőrtől nem tudja megkülönböztetni?!
Szabó a létre tetején elmerülten pingált. A festésre váró iskola udvaráról hozott meszet, s a fehér szín jól mutatott a megfeketedett képen. Magasztos jelenet derengett elő az eredeti olajfestményen: a felhők közt trónoló Úr felé a megboldogultak teste-lelke igyekszik felröppenni, és lent az ördög tehetetlenül fenyegetőzik. Ebből a patásból, néhány mészvonással, felismerhetően a mi papunk lett, karja pedig annyi, ahány női alak verdesett a képen ég és föld között, és mindegyiket elkapta, megmarkolta, kit a szoknyájánál, kit a combjánál fogva.
Isten bizony fel akartam háborodni! - de nem jutott rá idő. A pap már a hátam mögött lihegett. Sose gondoltam, hogy a szent borzalom így elrondítja az embert. Ha ordít, ha megátkoz, ha felfal, az mind elviselhető lett volna. De feldúltan, csattogó állkapoccsal csak nyöszörögve fenyegetőzött, hogy ebből baj lesz, nagy baj, mert ez eredeti Maulbertsch-kép, népvagyon - szerepel a megyei műemlékek katalógusában, a rámán ott van a védettséget jelző réztábla!
Cselekedni kellett! Belökdöstük a papot a sekrestyébe, egy zárt gyóntatószékbe, és eszeveszetten elkezdtük a rendcsinálást. A kép megkeményedett olajfestékéről sikerült bő vízzel lemosnunk a friss rápingálást, mert Szabó a vastag port se törölgette le a festményről, így amúgy is pergett le róla a fehér lé. Fel kellett mosnunk a követ is, hogy eltüntessük a nyomokat, és hogy ne üssön el az oltárképtől, minden szobrot és fetményt megtisztítottunk. A padokat végigsúroltuk. Az ólomkeretbe foglalt színes ablakkockákat kiglancoltuk. Kifőjtuk az orgona sípjait is, sarat köptünk, mire befejeztük a munkát.
Kiizzadva, fáradtan támolyogva néztünk szét. Sehol semmi nyom, semmi bizonyíték. Tisztán álltunk az Úr előtt. De a pap, az a szép félelmetes férfi megalázottan, hüppögve sírdogált a gyóntatószék homályában.
Gáll István: Karcolgatunk, 206-212. oldal
Magvető Könyvkiadó, 1982
© Gáll István, 1982
