Pécsen egy egyetemi hallgató megölte egyik társát. Egy másikat életveszélyesen megsebesített, két másikat pedig súlyosan.
    A pécsi ámokfutó huszonhárom éves. Már nem gyerek - de szörnyű tette alapján nem is igen felnőtt. Valahol megállt félúton...
    Egerbaktán, az általános iskolában hat tizennégy év alatti gyerek lefogott egy tízéves kislányt. Letépték a ruháit, földre teperték, majd egy seprű nyelével megerőszakolták. Illetve... Nem is tudom, hogyan lehet ezt leírni. Egy seprű nyelét feldugták a nemi szervébe...
    Próbálok visszaemlékezni magam, magunk tízéves korára.
    Igen, szerelmesek voltunk, valószínűleg mindannyian. Három lány is volt az osztályban, három gyönyörű lány: a Boér Erika, a Király Anikó és a Matuska Zsuzsa. Hát mi, fiúk őbeléjük voltunk szerelmesek. De akárhogyan is igyekszem felidézni az akkori időket és emlékeket, bármilyen önsorsrontó őszinteséggel akarom tudni, milyen is volt a tízesztendős szerelem, sehogyan sem akar megjelenni az emlékeim között a lányok meztelen teste. Nincsen nemi szerve a tízesztendő szerelemnek. S ha akkori konfliktusainkra gondolok, akkor is úgy tűnik, mintha egy másik világban, másik bolygón, másik időben éltünk volna. Ugyanis verekedtünk mi, éppen eleget. Mert a fiúk verekszenek. Valamiért nem múlhat el gyerekkor verekedés nélkül. Hát verekedtünk, sokat. S volt koreográfiájuk azoknak a verekedéseknek. Többnyire - ahogy most visszaidézem - birkózás volt a verekedés. Csak nagyon ritkán ütöttük meg egymást. S ha igen, akkor is pofon csattant. De mégis, inkább a birkózás volt az általános. S aki földre került, alulra, az feladta. A felül lévő pedig befejezte nyomban. Mert ha nem így történt volna, hát a körülálló többi fiú leszedi a győztest a vesztesről, és ki is közösíti. Megvolt mibennünk a farkasok törvénye. Ha a gyengébb megadja magát, a másik elvonul.
    A két kaposvári gyerek megkínozta és agyonverte társát. Biztos vagyok benne, hogy az a harmadik fiú megadta magát. Megadta magát, és könyörgött az életéért. Hiába... Egerbaktán nemi szerve lett a tízesztendős szerelemnek. S egy seprűnyél játszotta a főszerepet. S még fel is vették - gondolom, a telefonjukkal - a kislány szenvedését. A megaláztatást. A bűnt és az iszonyatot. S nem vehették fel másért, csak azért, hogy később dicsekedhessenek vele.
    A pécsi egyetemista egykedvűen ölt. Pisztollyal. Vaktában. Mindenkire lőtt, aki mozgott. A világot akarta lemészárolni. Mert csúnyán néztek rá, mert kirekesztették, mert... Hát nem mindegy?
    A gyerekek amúgy kegyetlenek. A gyerekközösség farkasközösség. Szigorú törvényekkel. Olvassák csak el az Iskola a határont. Vagy Goldingtól A legyek urát. Igen, Golding gyerekei A legyek urában eljutnak az ölésig. Az ölés, a gyilkolás vágyáig és izgalmáig. De Golding gyerekei egy lakatlan szigeten vannak. Oda kerültek, kívül a társadalmon. A törvényeken. Ez a kívül levés, ez a lakatlan sziget, ez a felnőttek nélküliség, ez a törvényen kívül helyezettség szükségeltetik ahhoz, hogy Golding gyerekei állattá váljanak. Hogy Ralph vezetésével meginduljon, megindulhasson a hajsza a szemüveges Röfi ellen...
    Az egerbaktai, kaposvári gyerekek itt élnek köztünk. A pécsi nem gyerek és nem felnőtt is itt él köztünk. S az összes többi is. Akik naponta elkövetik a szörnyűségeket, az iszonyatokat. S vagy kiderül, vagy nem. De egy biztos: köztünk vannak. S nincs háború sem. „Béke” van és „jólét”. A másságot tisztelő, másságkultuszban fetrengő, mélyen „civilizált” társadalom a miénk.
    Ezek a "gyerekek": mi vagyunk. El sem merem gondolni, mi történne, ha kikerülnének a „civilizációnkból”. Ha kikerülnének fennhatóságunk alól. Hiszen bennük láthatjuk, hogy vége a világnak. Pedig most még „vigyázunk” rájuk. Nem fordulhatunk el. Ezt a halálra ítélt világot mi készítettük. Mosolyogva, büszkén. Legyünk átkozottak.

Magyar Hírlap, 2009. november 28.